Igazából csak két napot voltunk Budapesten, és az idő nagy részét múzeumokban töltöttük – elvégre azért is mentünk. Szombaton viszont sokat sétáltunk, ami nálam kötelező napirendi pont, valahányszor ott járok.
Aznap Kinga és Norbi is velünk tartott. Utoljára tavaly novemberben láttam őket, amikor Zagrabben voltunk, de én nem tudom, ez az év olyan gyorsan eltelt, az a kirándulás is mintha csak múlt hónapban lett volna. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem hiányoztak, hiányoznak most is, csak valahogy nem értem, hogy lesz egy hét múlva ismét október.
Tandori a csigában:
Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy.
Reggeli után elmentünk piacra, aztán meg az Ötvenhatosok terére megnézni az Arc kiállítást. Vicces is volt, fájt is; néhány plakát még mindig eszembe jut néha. Ezután a Műcsarnokban töltöttünk el néhány órát, de onnan nincsenek fotóim. Az egyik kiállítás, amit megnéztünk
Sebastião Salgado fotóiból volt, akinek főként az élete és a története érdekes (itt mesél róla röviden).
A legutóbbi bejegyzésben írtam arról, hogy Júliával már tíz éve, hogy barátok vagyunk. Mivel akkor kezdtük a líceumot, idén elég sok mindennek van ilyen kerek évfordulója, például annak is, hogy Kingával összeköltöztünk.
Az egy másik kedvenc ilyen “egymásra találós” sztorim (nem tudom, hogy leírtam-e már itt). Egy évvel azelőtt ismerkedtünk meg a magyar tantárgyverseny országos szakaszán, és amikor arra került sor, hogy lakótársakat keressek, egyből rá gondoltam – pedig jóformán egyáltalán nem ismertem. Ő meg, szerencsémre, belement. Három évig laktunk együtt, és mint látható, azóta is örülönk egymásnak, akárhányszor lehetőségünk adódik rá.
Amikor azt beszéltük, mit csináljunk szombaton, mondtam, hogy szeretnék egy hosszút úgy céltalanul sétálni. De egyébként valóban ez az egyik kedvenc “programom”, ha Budapesten vagyok. Napokat tudnék eltölteni csak azzal, hogy az épületeket bámulom.
Az egyik kedvencem a Múzeum körút – csupa nosztalgiából – amin sokszor sétáltam végig az egyetemtől a Szabó Ervin könyvtárig. Egyébként tele van antikváriumokkal.
Egy másik kedvenc a Dohány utcai Zsinagóga, bár sosem jártam benne, viszont sok órát töltöttem előtte állva, a trolira várva.
Amikor tavaly a Zagrebi út után egy napot Pesten töltöttem, úgy éreztem, kezdem “túltenni magam” a városon. Már nem élveztem annyira a szokásos köreimet, szürkének és unalmasnak tűnt a város. Így visszagondolva, ez valószínűleg inkább az akkori állapotomat tükrözi. Ez a mostani hétvége bebizonyította, hogy még mindig tart a szerelem, talán már örökre.
Kedves Fiók 