Vannak történetek, amiket nehezebb elmesélni, mint másokat. Bár egyesek szerint „mindent kirakatba teszek” és nagyon nyilvánosan élem az életem, vannak olyan események, amelyekről nem szívesen beszélek, főleg, ha más szereplői is vannak rajtam kívül. Vannak ezek között nagyon szomorú dolgok meg igazi tündérmesék is… Ez most az utóbbi lesz.
Már többször mondtam, mégsem tudom elégszer hangsúlyozni, mennyire hiszek a gondolatok teremtő erejében, a manifesztációban, a vonzás törvényében – nevezzük bárhogy, a lényege ugyanaz. Isten teremtményei vagyunk, az ő lényének „meghosszabbítása” és az univerzum minden varázslata bennünk van. Amióta ezt teljes szívemmel érzem, mintha minden megváltozott volna körülöttem.
2018 életem legnehezebb éve volt. Fenekestül felfordult az életem, többször is. Összetörtem és egy adott ponton azt hittem, már örökre darabokban fogok heverni. Aztán elindult egy lassú és csodálatos folyamat. A gyógyulásé. A növekedésé. Önmagam újrafeltalálásáé. Megtapasztaltam, milyen csalódni a hozzád legközelebb állókban. De azt is, milyen igazán, feltétel nélkül, minden sejteddel szeretni. Valami új kezdődött el.
2019 bizonyos szempontból ennél is végletesebbre sikeredett. Amikor már kezdtem ismét összerakni a saját magamról magamban kialakított képet, jött egy teszt, ami ezt próbára tette. Elbuktam, felálltam. A sebeim azóta sem gyógyultak be.
Mindeközben megtanultam másként nézni dolgokra. Megváltoztak a prioritásaim. Nevettem, amikor sírnom kellett volna és sírtam a boldogságtól. Ébredtem fel álomból azzal a meggyőződéssel, hogy odafent valaki vigyáz rám és szeret engem. Éltem meg katarzist és elengedést. Elkezdtem rendszeresen meditálni, mantrákat hallgatni és használni. Megtaláltam azt az istenképet, amit végre fenntartások nélkül el tudtam fogadni, aminek teljesen át tudtam adni magam, amibe teljesen bele tudtam szeretni. Volt egy hetem, amikor akkora volt a belső békém és egyensúlyom, úgy éreztem, mintha lebegnék. Mindent szebbnek láttam, semmi sem zavart. Aztán ismét lehúzott a valóság, de azóta azzal a meggyőződéssel élek, hogy a boldogság bennem van.
Október elején szerettem volna ezt valahogy megpecsételni, elkötelezni magam a saját boldogságom iránt. Először egy tetováláson gondolkoztam, végül valami szimbolikusabb mellett döntöttem.
Bementem Reykjavíkban egy (akkor még úgy tűnt) random ékszerüzletbe és vettem magamnak egy gyűrűt. Amin megakadt a szemem, az egy Nanook nevezetű kollekció darabja volt. Nanook jegesmedve, az inuit vallásban istenként tisztelték, úgy tartották, ő dönti el, ki érdemli meg a zsákmányt – ennek csak később olvastam utána. Az én gyűrűmet a jegesmedve karma inspirálta.
Otthon aztán leültem, gyújtottam egy gyertyát és mielőtt felhúztam volna a gyűrűt (a bal kezem gyűrűs ujjára), írtam egy fogadalomlistát. Ilyenek voltak benne: „Fogadom, hogy a kapcsolatomat Önmagammal és Istennel mindig első helyre teszem. Fogadom, hogy mindig szeretni és tisztelni fogom Önmagam. Fogadom, hogy a saját mentális és fizikai egészségemet prioritásként kezelem. (…) Fogadom, hogy mindig kiállok az igazam, az őszinte valóm mellett, bocsánatkérés és szégyenérzet nélkül vállalom, függetlenül attól, hogy ki mit gondol. (…) Fogadom, hogy mindig szeretni és tisztelni fogom Istent. Fogadom, hogy felelősséget vállalok a döntéseimért; Istenre mindenható és kegyelmes partnerként és útmutatóként tekintek, miközben elfogadom, hogy én vagyok a saját sorsom irányítója. (…) Fogadom, hogy életemmel, döntéseimmel és cselekedeteimmel Istent és Önmagam legtisztább valóját fogom szolgálni.”
Ekkor már csak egy hónapom volt hátra Izlandon, eldöntöttem hát, hogy ezt tanulással és befelé figyeléssel fogom eltölteni. Aztán egy hétre rá besétált Henry a konyhánkba… A konyhaasztalnál ültem, ami nagyon ritkán fordult elő, főleg a délutáni órákban, és a Csendben a zaj blogbejegyzést írtam. Első pillanattól azt éreztem, hogy én ezt az embert ismerem. Egyik lakótársamhoz jött látogatóba, de úgy alakult, hogy én azon a hétvégén pont szabad voltam, a lakótársam meg nem. Az elejétől nyilvánvaló volt, hogy van egy szikra köztünk, bár nem volt meg bennem az az izgalom, a „pillangók a hasamban” érzés, ami általában, ha megtetszett valaki. Minden valahogy nagyon természetes volt, mintha egy párhuzamos életben már évek óta együtt lettünk volna.
Végigbeszélgettünk két napot. Többek között arról, hogy egyikünk sincs ismerkedős fázisban. Én amiatt, mert hazaköltözés előtt állok, nem lenne értelme belekezdeni valami újba, és egyébként is, jobban éreztem magam akkor egyedül. Ő a munkája és az életstílusa miatt. Henry német, de évek óta Izlandon élt, míg tavaly fel nem mondta az utolsó albérletét. Sarki idegenvezető, ideje nagy részét hajókon tölti, hol a déli-, hol az északi-sarkon. Most éppen délen van. Imádja a természetet, az állatokat, a jeget. Utóbbin én gyakran nevetek, de ő ezt teljesen komolyan gondolja. A lélekállata – elmondása szerint – a jegesmedve.
Hétfő reggelre teljesen egyértelművé vált, hogy nem tudjuk elengedni egymást. Néhány nappal később elmentünk az első randinkra, sarki fényeket vadászni. Azóta egy pár vagyunk, bár a kérdést, hogy leszek-e a barátnője, csak néhány héttel később tette fel (miután mondtam neki, hogy elvárom).
Emlékszem a pillanatra, amikor tudatosult bennem, hogy kb. egy héttel azután, hogy „eljegyeztem magam” egy jegesmedve által inspirált gyűrűvel, megjelent a „jegesmedve ember” az életemben. A felismerésbe minden porcikám beleremegett. Fekete mágia – egy ismerősöm azt mondta erre. Megidéztem őt.
Az első napokban Henry többször feltette a kérdést, miért nem találkoztunk hamarabb, hogy több időnk legyen együtt, mielőtt el kellene válnunk egy időre. Mondtam neki, hogy ez csak pont akkor, pont úgy történhetett. Henry semmilyen szempontból sem a „típusom”. Nem sokkal a megismerkedésünk előtt jöttem rá, hogy számomra mit is takar ez, hogy mik az ismétlődő minták a kapcsolataimban, és döntöttem el, hogy szakítani akarok velük. Ha azelőtt találkozunk, bármennyire is kedveltem első pillanattól, nem biztos, hogy esélyt adtam volna neki. Mert nem úgy hatott rám, ahogy én addig a vonzalmat és szerelmet ismertem. Hiányzott az izgalom, a dráma, a játékok. Valakinek meséltem ezt nemrég, aki azt kérdezte, hogy inkább olyan volt, mint egy hazaérkezés, nem? És igen, pontosan olyan! Hogy vele, mellette otthon vagyok magamban, a kapcsolatunkban. Megérkeztem.
Mielőtt elutazott volna Argentínába a nyári szezonra, néhány napot együtt töltöttünk Budapesten. Akkor rendeltem magamnak ezt a jegesmedve nyakláncot, hogy velem legyen, míg Henry távol van. Vicces módon, amikor január végén elindultam a hosszú útra, itthon felejtettem. A vonaton jutott eszembe, hogy nem tettem fel és egy ideig nagyon rosszul éreztem magam miatta, de utólag logikusnak tűnik: nem volt szükségem rá, hiszen az óceán másik oldalán várt rám az igazi.
Néha persze azért előtörnek belőlem a kétségek. És nem amiatt, mert jelenleg kb. 14 000 km van közöttünk. Henry imádja a munkáját – hogy megmutathatja embereknek az utánozhatatlan szépségét azoknak a vidékeknek és ezzel együtt a károkat is, amelyeket a felelőtlenségünk, a globális felmelegedés okoznak – és én elmondhatatlanul büszke vagyok rá, emiatt egy ideig még biztosan nem merül fel, hogy más kenyérkereseti lehetőséget válasszon. Ami azt jelenti, hogy időnként távkapcsolatban fogunk élni. Vagy hogy 28 órát kell utaznom (egy irányba), ha néhány napot vele szeretnék tölteni, mint ahogyan februárban is tettem. Az sem zavar különösebben, hogy az angol a közös nyelvünk, amit a családjaink nem igazán beszélnek, és ami nekem is napról-napra nehezebben megy, amióta Izlandról hazaköltöztem. Teljesen más kultúrákban nőttünk fel, sok minden, ami számomra teljesen egyértelmű, neki egyáltalán nem az, el kell magyarázni neki, de szeretem, hogy néha az ő szemén keresztül láthatom a világomat.
Szóval nem a különbségek, gátak, távolságok és kihívások miatt vannak kétségeim, ezeket inkább kalandként fogom fel. Az zavar meg néha, hogy Henry teljesen más, mint bármilyen férfi, akit eddig ismertem – a másság legpozitívabb értelmében. És néha nagyon nehéz elhinnem, hogy ez valós és hogy én ezt megérdemlem.
Tavaly októberig azt hittem, hogy ismerem, elfogadtam, szeretem magam. Van egy Stephen Chbosky idézet, ami kicsit ijesztő, de szerintem igaz: „We accept the love we deserve.” A szeretetnek azt a formáját (vagy akkora mennyiségét) fogadjuk el, amiről azt hisszük, hogy megérdemeljük. És nekem néha nagyon nehéz elfogadni azt, ahogy és amennyire Henry szeret engem. Ez egy folyamatos harc bennem, de azt hiszem, ezzel ő is így van.
Mindketten úgy gondoljuk, hogy a másik a leg…ebb ember, akit valaha ismertünk és egyikünk sem hiszi el a szerencséjét, hogy minket választott.
Kedves Fiók 