A gyerek készpénznek vesz mindent, amit a felnőttek mondanak neki. Aztán, ahogy egyre idősebb lesz, úgy kell lassan megszűrnie, melyek azok az információk, amelyeket igaznak fogad el, azok a szabályok, amelyek betartása nem alku tárgya és melyek azok, amelyek megszegése kalandot, fejlődést, növekedést jelent. Melyek azok a korlátok, amelyek között önazonos tud maradni, és virágozni tud?
Ezt a folyamatot nagyon sok minden befolyásolja: a szülők, az iskola, a barátok. Az így kialakult értékrendünk meghatározza, hogy milyen párt és milyen pályát választunk, melyek lesznek a prioritásaink, mit tartunk értékesnek és mit gondolunk a sikerről. Meghatározza a munkához való viszonyunkat is.
Az alábbi bejegyzést a napokban találtam, eredetileg 2011. február 12-én osztottam meg a magyar irodalom tantárgyverseny megyei szakasza és eredménye kapcsán:
„Most, hogy második, és az élet szebb
Ez a hét kikészített. Mert egyetem, mert magyar, mert félelem és önbizalomhiány. Ilyenek. Veszélyes lehet, ha az ember egy lábon áll. Ez esetben, ha csak egy valami van, amiben valamennyire jó. Időnként persze már annak is örülni kell, de mégis. Ha úgy érzem, hogy ebben az egy dologban is egy csomó ember jobb nálam, szomorú, ideges és csalódott leszek. Főleg ha ilyen földönjáró emberekről van szó, akiket ismerek, és tudom róluk, hogy nem valami szupererővel megáldott földönkívüliek. Mert hát K.-hoz* vagy éppen E.P.-hez** mégsem hasonlíthatom magam.
Ma szenvedéseim végre véget értek. Attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptem az osztályterem ajtaján, boldog voltam. Jól éreztem magam, miközben írtam, és nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy túl vagyok rajta. Így a hír, hogy második lettem (és megyek az országosra, huh), egyfajta megnyugtató boldogsággal töltött el. Hogy mégis történnek jó dolgok. Legalább az önbizalmam nem tört teljesen össze. Persze jó lenne valahogy elvonatkoztatni az ilyen eseményektől, és olyan emberek véleményétől, akiket nem is ismerek. Talán majd egyszer.”
* itt azt hiszem, Kinga barátnőmre gondoltam
**Eszterházy Péterhez – nagy divatja volt akkor a monogramok használatának
Azért érdekes, hogy pont most jött szembe ez a bejegyzés, mert mostanában nagyon sokat gondolkozok ezeken a dolgokon. Egyrészt azon, hogy a helyzet ma sem jobb, ma is folyamatosan küzdök az önbizalomhiánnyal, ami egy jó kis imposztor-szindrómával is kiegészült. Másrészt azon, hogy a folyamatos rangsorolás, a harc a jó jegyekért és a velük járó elismerésért, a versenyhelyzet valószínűleg többet ártott, mint használt. Erősítette bennem az érzést, amit már akkor, tíz évvel ezelőtt is megfogalmaztam magamnak: hogy nem vagyok elég jó, illetve, hogy mindig lesznek mások, akik jobbak nálam.
Már rég nem vagyok iskolás, versenyekre sem járok, de az ezekhez a helyzetekhez kapcsolódó szorongásaimat továbbvittem magammal az alkalmazotti és a vállalkozói létbe is, és mindegyre megkeserítik az életem. Rendszeresen érzem, hogy nem vagyok elég (jó, ügyes, hatékony), hogy nem számít, amit csinálok, hogy értéktelen a munkám, mert keveset keresek vele. A tetejébe ilyenkor a bűntudat is előjön, hogy mit nyavalygok, amikor azt csinálhatom, amit szeretek, szerencsés vagyok.
Sokáig szégyelltem ezeket az érzéseket, úgy éreztem, kudarcot vallottam. Ma már azért tudok nyíltan beszélni róluk, mert felismertem, hogy nem vagyok velük egyedül. Ha addig nem is szembesültünk vele, Horváth Bence cikke sokunk szemét felnyitotta, hogy itt nem személyes hiányosságokról, hanem generációs problémákról van szó.
Évek óta dolgozom azon, hogy oldjam ezeket a feszültségeket az életemben, hogy kedvesebb legyek önmagammal. Évek óta zavar, hogy nem beszélünk ezekről a dolgokról – közösségi és társadalmi szinten –, hogy olyan sok a téves képzet és a tabu a munkához és a pénzhez való viszonyunkban. Évek óta gondolkozok azon is, hogy jó lenne egy podcastet indítani erről a témáról.
Megvolt az ötlet, volt bennem lelkesedés is, de valami hiányzott. Az a valami, pontosabban valaki pedig Csörgeő Eszter-Virág, aki nemcsak fantasztikus, precíz és bátor alkotó, hanem egy csodálatos ember is. Akivel órákon keresztül tudok úgy beszélni, hogy tízperceként azt érzem ‘Istenem, végre valaki megért!’ Aki okos, vicces és gyönyörű — bár ez a podcastben kevésbé fog érvényesülni, bocsi!
Eszterrel mindketten fiatal vállalkozók vagyunk a saját kis kiégés-történetünkkel, és arra gondoltunk, szívesen folytatnák rendszeres eszmecseréket arról, hogyan lehet nem beledögleni a munkába, hogyan tudjuk prioritásként kezelni a fizikai és mentális egészségünket, és hogyan tudjuk időben felismerni, hogy jó falnak támasztottuk-e a létrát. Ezért indítottuk el a Libikóka podcastet.
Ha te is úgy érzed időnként, hogy valami nem stimmel veled, hogy az amerikai álom csak messziről szép, a hustle culture egy baromság, és hogy nem szeretnél 20-30 évesen (már megint) kórházba kerülni azért, mert agyonhajszoltad magad, akkor ez a podcast neked szól. Havonta kétszer beszélünk majd valamilyen a munka-magánélet egyensúlyhoz kapcsolódó témáról, és örömmel vesszük, ha te is bekapcsolódsz – akár hallgatóként, akár úgy, hogy megírod nekünk a saját történetedet.
Már megtalálható a legtöbb podcast hallgatásra alkalmas felületen. Köszönöm, ha velem tartotok ezen az új, izgalmasnak és gyógyító hatásúnak ígérkező kalandon is! Nagyon kíváncsiak vagyuk a véleményetekre, és az építő jellegű kritikák is szívesen fogadjuk!
A gyönyörű lógónk Biró Eszti (sztuugraphic), a csodálatos zenénk pedig Szász Ákos (Agnir) munkáját dicséri.
Kedves Fiók 