Amikor utazunk, folyamatos vívódást jelent számomra, hogy egyszerre szeretném megélni és megörökíteni a pillanatot. Ez egyrészt szakmai ártalom is – ha nevezhetem így –, hiszen szeretném megosztani veletek is a kalandjainkat. Másrészt egy belülről jövő kényszer is: sokszor az alkotási vágy nem hagy nyugodni.
Az antarktiszi útjaink során tudatosan igyekeztem figyelni arra, hogy a jelenben legyek. Persze ez nagyon nehéz volt annyi fotózni valóval körbe véve, és többnyire csak a szezon vége fele sikerült, amikor már úgy éreztem, eleget dokumentáltam a környezetemet.
Természetesen nem bánom azokat a pillanatokat, amikor letettem a kamerát, és inkább egy kollégámmal beszélgettem, a pingvinek totyogását figyeltem vagy a hullámok hangját hallgattam, de a fotókért is elmondhatatlanul hálás vagyok.
Az utóbbi hetekben többször felmerültek útjaink különböző aspektusai, és azt tapasztaltam, hogy az emlékeim nagyon hézagosak. Ennek több oka lehet: nagyon sok inger ért egyszerre, plusz folyamatosan lelkileg és szellemileg is kimerült voltam nem csoda hát, hogy kiestek dolgok. A képeket nézegetve viszont be-beugranak részletek, és sikerül újra átélni azt a csodát.
Ez az utunk egyébként távol állt a tökéletestől. Persze ezt szinte mindegyikről leírhatnám, de ebben az esetben különösen igaz volt. Azzal kezdődtek a problémák, hogy valaki nagyon rosszul rakta össze az útitervet, így rengeteg hajózós nap volt benne, amikor nem történt semmi. Olyankor meg a vendégek unatkoznak és hát… kötekednek.
A teljes kirándulás a december negyedikei napfogyatkozás köré volt felépítve, ami azt jelentette, hogy adott időpontban az óceán egy adott pontján kellett lennünk, hogy bármi esélyünk is lehessen arra, hogy láthassuk. Emiatt nagyon rohangálósra sikerült minden.
Lementünk egy kicsit a félszigetre, de rossz volt az idő, nem sok mindent tudtunk csinálni. Aztán már hajóztunk is tovább a napfogyatkozás helyszínére, amiből semmit nem láttunk, mert végig borús volt az ég… Természetesen azt a valóságtól elrugaszkodott gazdag amerikaiak is megértették, hogy az időjárást nem tudjuk befolyásolni, de a kedélyeken nem javított a csalódás. Egyébként is volt ezen az úton egy problémásabb csoport, akik kb. végig csak ittak és mindenkivel udvariatlanok voltak.
Minden kihívás ellenére, számomra ez volt a szezon egyik legemlékezetesebb útja, hiszen ez volt az egyetlen, amikor érintettük Déli-Georgia szigetét, ami a világ második legmagasabb pingvinfajának, a királypingvineknek az egyik fő költőhelye. Nyáron megtelnek a szigetek a csodálatos, sárga nyakú állatokkal, akiket a bolyhos barna csemetéik követnek (fun fact: a fiókák annyira különbözően néznek ki, hogy az első tudósok, akik megfigyelték őket, azt hitték, hogy egy másik fajt találtak).
Maga a hely is lenyűgöző. Mivel északabbra fekszik, sokkal melegebb van, mint a félszigeten, így nyáron minden kizöldül. Domborzat, növényzet és hangulat szempontjából is nagymértékben emlékeztetett Izlandra, ami mindig jó pont.
A pingvinmegfigyelés egyik alapszabálya, hogy tartani kell 2-3 méter távolságot, hogy ne zavard meg őket a természetes élőhelyükön, de a pingvinekkel ezt senki nem közölte. Nagyon kíváncsiak, főleg a fiatal példányok, a tavalyi év pedig különösen szerencsés volt ilyen szempontból, hiszen a világjárvány miatt sokkal kevesebb emberrel találkoztak, mint egy átlagos szezonban, így sokkal bátrabbak voltak.
Ezen a helyen nem csak a pingvinek voltak bátrak, de a fókák is a megszokottnál agresszívebben viselkedtek. Gyakran egymásnak mentek, de tőlünk is védték a területüket, így nagyon kellett figyelni a közelükben. Bár messziről békés, lusta és lassú állatoknak tűnnek, meglepően gyorsak tudnak lenni, ha akarnak, és a harapásuk veszélyes is lehet. Szerencsére nem történt baj, megúsztuk néhány vicces incidenssel.
Mielőtt magam is eljutottam volna erre a fantasztikus helyre, sok fotót láttam róla Henrytől, és nagy vágyam volt egy „ameddig a szem ellát pingvin” kép készítése. Ott, ahol kikötöttünk, nem tudtunk egészen közel menni hozzájuk, így nem sikerült úgy a kompozíció, ahogy elképzeltem, de így is örökké hálás leszek ezért a pillanatért, és azért, hogy lencsevégre kaphattam.
Napokat tudtam volna eltölteni ezen a helyen a királypingvinekkel bandázva, de persze menni kellett tovább. Alapjáraton úgy érzem, számomra egy ideig elég volt az Antarktiszból, de Déli-Georgia szigetére bármikor visszatérnék.
Kedves Fiók 