Americanah

Amióta az eszemet tudom, regényeket akartam írni. Könyveket, amelyek beszippantanak, elfeledtetnek veled dolgokat, újakat tanítanak, amelyeket olvasva egyetértően bólogatsz, vagy úgy izgulsz a szereplők sorsa miatt, mintha valóban a szemed előtt bontakoznának ki az események.

Onnan szoktam tudni, hogy igazán egy könyv hatása alá kerültem, hogy amikor befejezem, azt érzem, olyant akarok írni én is. Abban a műfajban, abban a stílusban. Néhány napig úgy gondolkodok, mintha az elbeszélő narrálná az életemet, és a nem létező regényem hőseiről fantáziálgatok. Sok jó könyvet olvastam életemben, de nem mindegyik idézte elő ezt az érzést. Így kapásból Gillian Flynn Gone Girl-je jut eszembe vagy Elizabeth Gilbert Eat, Pray, Love-ja. És most az Americanah.

Április közepén írtam arról, hogy sokáig nagyon homogén volt a könyvtáram, és hogy szeretnék ezen tudatosan változtatni. Azt is említettem akkor, hogy Chimamanda Ngozi Adichie Americanah című regényét olvasom, és hogy „nem tudom, mikor szippantott be utoljára könyv ennyire”.  Eztán elfoglalt voltam a költözéssel, a magazinnal, a bloggal és nagyon keveset olvastam.

americanah-8
americanah-5

Erre a hétre szabadságot adtam magamnak, így volt végre időm befejezni a regényt. Az elején furcsa volt ismét kézbe venni, az elmúlt hetek történései után minden mondatot húsba markolónak éreztem. Továbbra is nagyon szerettem a könyvet, de közben szégyelltem is magam, hogy ilyen sokáig tartott rátalálnom, hogy kényelmesen elvoltam a fehér kiváltságaimmal, hogy az kellett hozzá, hogy felrobbanjon tőle az instagram, hogy tudomást vegyek végre a Black Lives Matter mozgalomról.

In America, racism exists but racists are all gone. Racists belong to the past. Racists are the thin-lipped mean white people in the movies about the civil rights era. Here’s the thing: the manifestation of racism has changed but the language has not. So if you haven’t lynched somebody then you can’t be called a racist. If you’re not a bloodsucking monster, then you can’t be called a racist. Somebody has to be able to say that racists are not monsters. They are people with loving families, regular folk who pay taxes. Somebody needs to get the job of deciding who is racist and who isn’t. Or maybe it’s time to just scrap the word “racist”. Find something new. Like Racial Disorder Syndrome. And we could have different categories for sufferers of this syndrome: mild, medium, and acute. 

americanah-7
americanah-6

Az elmúlt hét történéseire, olvasásra, önreflexióra volt szükség, hogy beismerjem magamnak, én is rasszista vagyok. Ma reggel eszembe jutott egy eset. Kb. 16-17 évesek lehettünk, és egy tortát kellett átvinnünk A pontból B-be Marosvásárhelyen a Hidegvölgy, a város legnagyobb romatelepe közelében. Egy idő után néhány gyerek a nyomunkba eredt, és mivel látták, mi van nálunk, elkezdtek követelőzni. Megijedtünk, bár ahogy emlékszem, fiatalabb voltak nálunk és felindultságomban azt mondtam az egyiknek, hogy „hagyj békén, vagy lelőlek!”. Évekig nevettünk ennek a mondatnak az abszurditásán, hiszen egyértelmű volt, hogy nincs nálam semmilyen fegyver. Ma viszont, amikor eszembe jutott, nem tudtam nevetni rajta, hanem azon gondolkoztam, honnan jött egyáltalán ez a mondat a számra? 

What Academics Mean by White Privilege, or Yes It Sucks To Be Poor And White But Try Being Poor And Non-White. 

Az Americanah sok más cikkel, videóval és instagram poszttal együtt, amit az elmúlt időszakban olvastam, ráébresztett arra, mennyire belénk épültek a sztereotípiák. Annyira mélyen gyökereznek a tudatalattinkban, hogy észre sem vesszük őket, megjelennek automatizmusok formájában: ahogy idegesek leszünk, ha romákat látunk és ösztönösen átmegyünk az út túloldalára vagy szorosabban markoljuk a táskánkat; ahogy szinte elvárjuk, hogy lopjanak és hazudjanak; ahogy a gyerekeinket azzal ijesztgetjük, hogy ha nem viselkednek jól, elviszi őket a cigányasszony. Ma valaki azt mondta, az a baj a romákkal, hogy nem akarnak integrálódni a társadalomba. De adunk esélyt nekik? Vajon milyen sorsuk lehetett azoknak a hidegvölgyi gyerekeknek, ami arra késztette őket, hogy belemarkoljanak végül a tortába. Vajon, ha más szegény, de fehérbőrű gyerekek lettek volna, akkor is féltünk volna tőlük? Akkor is azt mondtam volna, hogy „hagyj békén, vagy lelőlek”?

americanah-3

De azon túl, hogy az Americanah elgondolkodtat és ráébreszt dolgokra, amelyek addig talán soha eszedbe sem jutottak, egy nagyon-nagyon jó regény. A karakterek viccesek, emberiek, szerethetőek. A nyelvezete színes, választékos és annyira életszerű, elfeledteti veled, hogy olvasol, azt érzed, hogy ott vagy a szobában, egy sarokból figyeled a beszélgetést.

Szóval, hogyha szeretnél egy magával ragadó történetet olvasni felnőtté válásról, szerelemről, sikerről, csalódásokról, az önkeresés göröngyös, de örömteli útjáról, szeretettel ajánlom ezt a könyvet. És igen, közben, nem mellékesen, arról is megtudhatsz majd egyet és mást, milyen feketének lenni Amerikában.

Hogyha pedig szeretnél csatlakozni az Empátia Akadémia könyvklubunkhoz, a héten Bernardine Evaristo Girl, Woman, Other c. könyvét kezdtük el olvasni. Ha posztoltok az olvasmányélményeitekről, használjátok az #empátiaakadémia vagy #academyofempathy hashtaget. 

kedvesfiok

2 gondolat “Americanah” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s