Marosmenti fenyves erdők fölött

Szombaton sort kerítettünk végre az első igazi, egész napos, karantén utáni kiruccanásunkra. Henrynek igazából ez volt az első romániai kirándulása, egy-két vásárhelyi utat leszámítva nem mozdult még ki Madarasról, így igyekeztünk minél több látnivalót útba ejteni.

Márti kívánsága az volt, hogy másszunk fel a Sólyom-sziklára, így a Maros völgyén indultunk el, Vásárhelyen keresztül Régen fele. Útközben kiderült, hogy ő sem volt még a gernyeszegi Teleki-kastélyban, számomra meg nagyon kedves az a hely, így az lett az első megállónk. 

Ha nem jártam volna már ott többször, valószínűleg abban a hitben jöttünk volna el, hogy nincs nyitva látogatók számára, de én tudtam, hogy az oldalsó kapu szokott nyitva lenni. Ott mentünk hát be, és nemsokára elő is került az idegenvezetőnk, aki fejenként 20 lejért körbevitt minket és angolul mesélt nekünk az épületről és a Teleki család történelméről. Kellemes meglepetés volt, hogy angolul is tudott az illető, így nem kellett Henrynek fordítanom, azon túl viszont csak románul beszélt. Azt elfelejtettem megkérdezni tőle, pedig kíváncsi lennék, hogy mi történik akkor, ha magyarországi csoport érkezik. Mindenesetre, ha a környéken jártok, érdemes megállni a kastélynál és ne felejtsetek el sétálni egyet az udvarán, én azt talán még jobban szeretem, mint az épületet. 

A Teleki-kastély után lassan haladtunk a Maros-völgyén, meg-megállva néhány fotó erejéig, míg el nem értünk a Nyágra (Neagra) határán magasló Sólyom-szikláig. Ezt már messziről ki lehet szúrni, alatta le lehet parkolni az autóval, aztán a sárga-fehér jelzést kell követni egészen a csúcsig. Bár abszolút nem egy nehéz terep, Henry és én azért megéreztük, hogy nem sokat mozogtunk az elmúlt hónapokban, de felérve elfeledtük a fáradtságunkat. Ahogy egy barátom fogalmazott: „könnyű túra, szép kilátás, az egy jó hely”. 

Fent a sziklán megittuk az utolsó csepp vizünket, így a következő napirendi pont a forráskeresés lett. Maroshévízig nem találtunk iható forrásvizet, így egy bevásárlóközpontra fanyalodtunk, viszont ha már ott jártunk, megnéztük a termál-vízesést. Mindhármunknak volt már szerencséje néhány impozáns vízzuhataghoz Izlandon, így nem voltak túl nagy elvárásaink, de kellemesen csalódtunk. Ha elidőzöl a részleteken, valódi kis ökoszisztémát figyelhetsz meg. A másik kellemes meglepés az volt, hogy rendben tartják a környéket, padok és szemetesek is voltak körülötte.

Oda leülve vettük elő a térképet és állapítottuk meg, hogy ugyanakkora távolságot kell megtennünk, ha visszafordulunk, vagy ha Gyergyószentmiklós fele vesszük az irányt. A már fent említett, „minél több látnivalót ejtsünk útba” logikát követve utóbbi mellett döntöttünk, így kötöttünk ki a gyergyószárhegyi Lázár-kastélynál. Egy kedves bácsitól megtudtuk, hogy bemenni nem lehet, ugyanis renoválnak, bár hozzátette, hogy a tulaj a szomszédban lakik, szóval, ha szépen megkérjük, lehet, beenged. Mivel már esteledett, csak kívülről csodáltuk meg az impozáns építményt, de egyszer majd szívesen meglesném belülről is.

Onnan Gyergyót kikerülve a Bucsin-tetőn keresztül jöttünk haza, ahol egy rövidet sétálunk a friss hegyi levegőn. Útközben forrást is találtunk, így már csak a korgó gyomrunkkal kellett valamit kezdeni. Azt a problémát Szovátán, a Medve-tó partján orvosoltuk egy jó kis sajtos-fokhagymás lángossal.

Mire hazaértünk, mindannyian teljesen kimerültünk. Szinte végig Márti vezetett, akinek ez volt az első ilyen hosszabb útja sofőrként és nagyon jó munkát végzett. Henry pedig örült, hogy bámulhat ki az ablakon és élvezheti a tájat – akár egy kisgyerek, annyira lelkes volt. Fantasztikus élmény vele körbejárni Erdélyt, általam kedvelt helyeket megmutatni neki és együtt újakat felfedezni. Az ő szemén keresztül én is másképp látom őket, és még inkább értékelem, hogy egy ilyen csodálatos helyen élhetünk.