Nyárvégi

Picit eltűntem innen az elmúlt hetekben, igyekeztem lelassítani, élvezni a nyarat, csak annyit dolgozni, amennyit éppen muszáj volt. Közben adminisztratív dolgaink is voltak, de most, hogy augusztus lassan a végéhez közeledik, hoztam egy visszatekintő-összefoglaló bejegyzést arról, hogy mi mindent is csináltunk mostanában. 

Nyár elején az egyik kedvenc időtöltésünk volt esténként a környéken sétálni, de aztán Henrynek sok dolga lett, gyakran voltak az online találkozói, és egyedül már én sem mentem. Helyette viszont tartottunk néhány kirándulós napot. Július elején Mártit vittük vissza Udvarhelyre, és elmentünk a zeteváraljai víztározóhoz, de az esőzések miatt annyira zavaros és hideg volt a víz, hogy nem igazán fürödtünk, inkább csak az árnyékban pihentünk.

Egy héttel később a Kolibica-tóhoz kirándultunk Alival és Szöszivel. Az volt a terv, hogy piknikezünk egyet a vízparton, arra viszont nem számítottunk, hogy a tó gyakorlatilag teljesen privát területekkel van körbevéve, így rengeteg időbe telt, míg találtunk egy helyet, ahová a pokrócunkat leteríthettük. Az első falatokat követően az eső is eleredt, így összességében talán több időt töltöttünk az autóban, az úton, mint a szabadban, de legalább jó volt a társaság.

Kolozsváron július végén és augusztus elején is jártunk. Először csak várost nézni és finomakat enni, másodszor filmet nézni a TIFF-en és rokonokat látogatni. Henrynek tetszett Kolozsvár, bár a toplistája elején egyelőre Szeben és Segesvár van – ahogy az enyémen is, a sok kincses városhoz fűződő emlékem ellenére is. Ami miatt viszont biztosan újra és újra vissza fogunk menni, az a Samsara vegetáriánus/vegán vendéglő, aminek szeretnénk lassan végigenni az étlapját. Júliusban kirándultunk még egyet a családommal a Tordai-hasadékhoz, illetve kettesben Brassó környékére, de arról hozok majd külön-külön egy-egy bejegyzést (sőt, ha minden jól megy, videót is).

Mindeközben örültünk nagyon a sok finomságnak, ami anyuék és mama kertjéből érkezett. Henry nagyon élvezte az egész folyamatot, saját kis gazdaságot alakított ki a teraszunkon (van például egy diónyi görögdinnyénk), és gyakran mondja, hogy szeretne majd egyszer egy nagy, saját kertet, ahol mindenfélét termesztünk. Egy ideig a napi rutinunk része volt a medencézés is, de arról nem készítettem képeket, bár tervben volt, a melegben a csobbanás valahogy mindig prioritásnak örvendett.

Az utóbbi hetekben ismét megszaporodtak az esti sétáink, és csodálkozva láttam, mennyire őszies már a táj hangulata, érik a szilva, száraz a kukorica, sárgulnak a levelek. Múlt hétvégén a Bucsinon töltöttünk néhány órát, és ott már a jó idő ellenére is hűvös, csípős volt az idő, de jól esett egy kis hegyi levegőt szívni.

Bár a kedvenc évszakom az ősz, és várom is a pulcsis időt, van valahogy egy kis hiányérzet bennem a nyár után. Talán, mert nem igazán voltunk szabadságon (néhány napot leszámítva, amikor azért dolgoztunk, csak kevesebbet), nem mentünk nyaralni, és a medence mellett töltött időt is túl sok minden korlátozta. Nem panaszkodni akarok, összességében sokkal többet pihentünk, mint más években, Henrynek – saját elmondása szerint – azóta nem volt ennyi szabadideje, hogy tizenévesen elkezdett dolgozni. Viszont újra és újra felteszem magamnak a kérdést, hogy mi a fontos, melyek a prioritásaim.

Az utóbbi napokban nem hagy nyugodni a gondolat, hogy már soha semmi nem lesz normális. Bár sokat írtunk, olvastunk, beszéltünk arról, hogy mennyi hibája volt a járvány előtti világmodellnek, és hogy nem szabadna ahhoz visszatérnünk, azért valahol mélyen mégis reménykedtem benne. Változzanak mások, én kérem vissza a privilégiumaimat, főleg a szabad utazás lehetőségét! Egy eddig ismeretlen félelmet és görcsöt idézett elő bennem a mostani helyzet, és azt vártam, hogy majd lassan magától feloldódik, amint minden jóra fordul. Most azonban kezdem belátni, hogy ez nem napok, hetek vagy hónapok kérdése. A vírus nem fog csak úgy eltűnni, az ellenszer megtalálása és széleskörű elterjedése pedig egy hosszú folyamat, kénytelen leszek hát végre alkalmazkodni ehhez az új valósághoz, elsősorban fejben.

Sokszor félünk kitölteni a rendelkezésünkre álló teret, összehúzzuk magunkat. Számomra a 2019 a szabadságról és a határaim veszegetéséről szólt, ehhez képest idén egy ici-pici, biztonságos burokba szorítottam magam – részben, de nem teljesen a koronavírus miatt –, és csendben vártam, hogy majd ismét kibontakozhassak. Félelemben élni viszont nem jó, egyetlen óráig sem, de főleg hónapokon keresztül nem. Ideje végre arra fókuszálnom, hogy mi mindent kaptam ettől az időszaktól és milyen lehetőségeim vannak, mire akarok időt és energiát szánni, ahelyett, hogy mit veszítettem és miből maradok ki. Ideje megint új magokat vetni és azokat gondozni, ápolni, ahelyett, hogy a tökéletes körülményekre várok.